Posted on Hozzászólás most!

Surrender

Miért nélkülözhetetlen az odaszánt élet? Az odaszánásban való élet – vagyis az önátadás lelkületében való élet – meghatározó jelentőségű az emberi élet minden területén. Akár gyermeki hittel közeledünk Istenhez, akár érett, tapasztalt hívőként járjuk utunkat, életünk minden szakaszában újra fel kell fedeznünk, mit jelent teljesen alárendelni magunkat Isten akaratának. A „Legyen meg a Te akaratod” szavak kimondása önmagában nem nehéz, a valódi odaszánás azonban fokozatos folyamat, amelyet gyakran küzdelmek kísérnek. Az emberi akarat, az óember, természeténél fogva ragaszkodik saját elképzeléseihez; ezért Isten akaratának felismerése és elfogadása folyamatos lelki önvizsgálatot és szellemi munkát igényel.

Ahhoz, hogy valóban szolgáljunk, elengedhetetlen Isten akaratának megismerése és betöltése. Ez nem csupán szándékának megértését jelenti, hanem azt is, hogy tudatosan belépünk Isten tervébe. Az odaszánás folyamatában az ember mindent megtesz, hogy levesse mindazt, ami az óemberéhez tartozik: az önzést, a félelmet és az önérvényesítés vágyát, majd teljes valóját Istennek adja. János evangéliuma különös hangsúlyt fektet erre a lelkületre. A János 17,1–6 szerint Jézus főpapi imájában kijelenti, hogy megdicsőítette az Atyát a földön azáltal, hogy elvégezte a rá bízott munkát, és kijelentette az embereknek az Ő nevét. Ez a krisztusi példa válik a hívő életének mintájává: a megszentelt élet nem más, mint az Istentől kapott küldetés tudatos és engedelmes betöltése.

Amikor kapcsolatba lépünk Istennel, a dicsőítés és az imádat központi szerepet kap. A dicsőítés (laudatio) örömteli, gyakran külsőleg is megnyilvánuló válasz Isten cselekedeteire, amely jóságát, hatalmát és hűségét magasztalja. Az imádat (adoratio) ezzel szemben mélyebb, ontológiai szintű találkozás: a szív válasza arra, aki Isten önmagában. Míg a dicsőítés gyakran hangos, látható és közösségi jellegű, addig az imádat csendesebb, bensőségesebb és szemlélődőbb természetű. A kettő azonban nem egymás ellentéte, hanem egymást kiegészítve vezet Isten jelenlétének teljességébe.

Az imádat az a misztikus esemény, amelyben az ember lelke találkozik az élő Isten Szellemével. Ez a találkozás nem marad pusztán belső élmény, hanem áthatja az egész emberi létet: a szívből kiindulva kiterjed a testre és a közösségi dimenzióra is. Ezért alapvető jelentőségű a szív tisztasága, amint azt a Példabeszédek 4,23 tanítja: „Minden féltett dolognál jobban őrizd meg szívedet, mert abból indul ki minden élet.” Az imádat tehát nem csupán liturgikus cselekmény, hanem létállapot: „igen” Isten jelenlétére, amelyben az ember felajánlja szeretetét, engedelmességét és teljes odaszánását.

Ezen a ponton különös jelentőséget nyer a test szerepének teológiai újraértelmezése az imádatban. A táncszolgálat különböző formái nem pusztán kiegészítő elemek, hanem az imádat szerves részét képezhetik. A dicsőítő tánc (praise dance) az örömteli hála dinamikus megnyilvánulása, váéaszunk Isten szabadító cselekedeteire. Az imádó tánc (worship dance) ezzel szemben a bensőséges odaszánást hangsúlyozza, ahol a mozdulat a csendes imádat nyelvévé válik. A prófétai tánc a Szent Szellem által ihletett mozgás, amely Isten üzenetét közvetíti a gyülekezet felé. A közbenjáró tánc az imádság testi kifejeződése, amelyben a hívő másokért jár közben, hasonlóan Mózes közbenjáró szolgálatához. Az evangelizációs tánc missziós jellegű szolgálat, amelynek célja az evangélium hirdetése és azok elérése, akik még nem ismerik Krisztust. Végül a gyógyító tánc a helyreállítás eszközeként jelenik meg, amely az egész embert – testet, lelket és szellemet – érinti.

Ez a felajánlás azonban radikális természetű. Nem korlátozható olyan feltételes hozzáállásra, mint: „Uram, Neked adok mindent, amíg ez számomra is kedvező.”

Amikor megtértem, ezekkel a szavakkal térdeltem le az Úr előtt: „Vedd az életemet, mert nekem már nincs rá szükségem.” Bizonyságtételem során többen megkérdezték tőlem, hogy öngyilkosságot akartam-e elkövetni. Természetesen nem. Egyszerűen csak teljes életemet Neki akartam adni. Elfogadtam mindazt, ami ezzel együtt jár. Már nem abban a hitben éltem, hogy mostantól minden könnyű lesz, mintha pillangók repkednének virágos mezők felett. Tudtam, hogy Isten jó, és amit eltervezett, az tökéletes. Ez azonban nem jelenti azt, hogy fájdalom nélküli.

Az elmúlt napokban több szempontból is újra elém került Sámson története. Sámsonnak meg kellett vakulnia ahhoz, hogy lelki szemei megnyíljanak. Hiszen csak a szellemi képes legyőzni a szellemit. Fizikai erejét használta arra, hogy ledöntse a két oszlopot – a filiszteusok oszlopait, amelyek számomra a bálványimádó vallásosságot és az önigazult hitet jelképezik. Ugyanígy a mi harcunknak is szellemi harcnak kell lennie: használjuk ugyan a testünket, de nem a test harcol. Sámson csak akkor volt képes minderre, amikor valóban szabaddá vált, és teljesen átadta magát annak a feladatnak, amelyre Isten megajándékozta. Számos bűne után visszatért Istenhez. Ugyanígy nekünk is teljesen oda kell szánnunk magunkat Istennek.

Ezért a tánc- és zászlós szolgálatra való elhívás nem szűkíthető le pusztán esztétikai vagy fizikai tevékenységre. Az egész ember – test, lélek és szellem – részt vesz az Istennek bemutatott odaszánásban. Ahogyan a Rómaiakhoz írt levél 12,1 tanítja, testünket „élő, szent és Istennek kedves áldozatul” kell odaszánnunk, mert ez a mi okos istentiszteletünk. Ennek megfelelően nem arról van szó, hogy a test önmagában hozza létre az imádatot, hanem arról az egységről, amelyben test, lélek és szellem összhangban vesz részt Isten jelenlétében.

Összegzésként megállapítható, hogy az odaszánás nem választható eleme a keresztény életnek, hanem annak lényegi magva. Az ember akkor találja meg valódi identitását és elhívását, amikor lemond az önállóság illúziójáról, és életét Isten akaratára alapozza. A táncszolgálat ebben a tekintetben különleges, mert lehetőséget ad arra, hogy ezt az odaszánást lényünk mindhárom alapvető dimenzióján – a test, a lélek és a szellem egységében – egyszerre fejezzük ki.

A dicsőítés és az imádat gyakorlata, a tiszta szív megőrzése, valamint a test bevonása az imádatba mind ennek az odaszánásnak a kézzelfogható megnyilvánulásai. A bibliai példák arra tanítanak, hogy az odaszánás nem gyengeség, hanem az a hely, ahol az ember együttműködik Isten erejével. Az odaszánás tehát nem veszteség, hanem nyereség: nem az emberi élet kiüresedése, hanem annak beteljesedése Isten szeretetében.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük