Koreográfia:

Zászlózás során Isten vezetésével használunk mozdulatokat. Jogos lehet a kérdés, ha Isten úgyis vezet, akkor miért kell gyakorolnunk? Ott és akkor Istennel úgyis képesek vagyunk bármire. Azonban ez bár önmagában igazság, egy csúsztatás. A begyakorolt mozdulatok vagy mini kombinációk egy alapot, választékot adnak. Egy elindított mozdulat spontán befejezését. Az Úr nem kell, hogy minden mozdularészletet ott és akkor mutasson. Mint az autóvezetőoktató. Ha megtanított sebességet váltani akkor már csak annyit mond, tedd harmadikba. Nem azt, hogy tedd a kezed a sebességváltóra, nyomd meg a bal szélső pedált, told előre a kart stb. Lehet, hogy csak annyit mond, harmadik! Mennyivel gördülékenyebb együttműködés ez? És nem akadálya annak, hogy ott és akkor valamit akár részletesen tanítson.

A hosszabb kombinációk spontán is válhatnak koreográfiává, amikor ugyanarra a dicsőítésre többször is ugyanaz a mozdulatsor érkezik. Innen pedig már csak egy lépés az, hogy kimondjuk, van egy koreográfiánk.

Ha szolgálunk, az több szinten lehetséges. A mi indításunkra, vagy feljebbvaló kérésére. Zászlósként megvan a szabadságunk, hogy akár alkalmatlanságunkból adódva nemet mondjunk, de tudjuk, lesz olyan helyzet amikor a szolgálatra számítanak, és feladat. A dicsőítő csapat minden tagja sem mindig dicsőít. Van aki csak hozzásegíti az előtte állókat de az egyes tagok épp ott és épp akkor szolgálnak de nem dicsőítenek. A zászlósok jelenleg nem tartanak itt. Könnyen gondolhatjuk, szolgálunk ha indít az Úr, de nem, ha épp nem. Így azonban azok a testvérek nem kapnak segítséget, bátorítást akik számítanak ránk.

A koreográfia ebben az esetben is segít. Mint a kotta a zenésznek, mint a szöveg az énekesnek. Egy nagyobb istentiszteleten kevés helye van a spontán megnyilvánulásoknak. Egy házicsoportban, saját gyülekezetben hányszor előfordul, hogy még egy refrén, még egy verse, közben kap dicsőítésvezető egy üzenetet, a zenekar követi, lesz egy négy perces dicsőítésből kilenc…. minél magasabb szintű a szolgálat, annál kevésbé van ott és akkor helye az egyéni indíttatásnak. Ezért ha szolgálni akarunk valóban, akkor úgy kell szolgálnunk ahogy Isten várja és amilyen szolgálatra a vezetőinknek, testvéreinknek szüksége van. Nem vihetünk ételt a szomjazónak és vizet az éhezőnek.

A koreográfia egy dicsőítés mozgás anyagának leirata. Ahogy le is kottázzuk, ugyanígy a mozgást is tudjuk rögzíteni. 

Számomra a dicsőítés nem pusztán a közvetlenül az Úrtól kapott mozdulat visszaadása. Ahogy énekelni és énekelek olyan dicsőítést (sőt prófétai éneklésben kívül csak olyant) amit más kapott az Úrtól, ugyanígy szívesen táncolok, zászlózok is olyan dicsőítést amit más állított össze. Ekkor igyekszem azt nem átalakítani, hanem olyan formában megtanulni, ahogy az eredeti működik. 

Ha magam készítek koreográfiát, annak több útja van. Általában ima közben meghallgatom a dalt. Többször is. Kérek hozzá zászlót. Általában kapok képet  és mozdulatot is. Ha van ilyen zászlónk akkor minél hamarabb, lehetőleg egyedül kezdek rá táncolni. Ezeket a zaszlózásokat mindig felveszem videóra és később ez alapján tanulom meg a koreográfiát. Általában a váz és a kombinációk is kialakulnak. Ha nem egyedi A koreográfia, akkor az alapot amit kaptam elmondom a többieknek. Együtt kezdünk dolgozni, megtartva a sarok pontokat. Ha ők kapnak közben valami újat akkor azt beépítjük. Ilyenkor az is előfordul, hogy sokszor akár három négyszer végtelenitve egymás után táncolunk. A videókból a sarok pontok megtartásával és a beszélős breszeknkivagasaval alakul ki a koreográfia. Amit így  a megvágott videót megnézve tanulunk meg. Fontos elem, hogy kombinációnként, zenei mindazon ként, zenei verszakonkent tanulunk, vagyis nem lineárisan. Így áll össze az Úrtól vett koreográfia. 

Major azonban a mozdulat és a kombináció jön először és azt sem tudjuk, milyen dicsiiteshez kell aj. Van, hogy egy kombi hetekig vagy hónapokig munkál míg kiderül miért van rá szükség. Így voltunk például a David satorával, mely hónapokkal az előtt lett kész, hogy tudtunk volna mire kell. Nem kaptunk hozzá dicsőítést, csak képet. És jelenleg is van egy rendszer, egy új zászló, és hozzá a kombinációk amiről tudjk mi lesz üzenet, de nem tudjuk melyik dicsiiteshez kell tennünk. Csak azt, hogy mikor. Így készülünk. 

Nagyon fontos szempont az is, hogy lássuk, hogy ér véget a mi feladatunk. Az egyik dicsőítéhez magam kaptam egy nagyon látványos koreográfiát. Egy eseményen használtuk is, majd az egyik diákom elmondta munkál benne valami, nem tiszta még. Kiderült ugyanez a dicsőítés. És felmerült a kérdés. Ha az Úr adott egy koreográfiát valakinek, ugyan arra ugyanabból a csapatból valaki másnak is, akkor mit kell tenn? Stip-stop enyém az elsőség? Vagy eddig tartott, most az új jön? Dolgozzuk össze a kettőt?

A dicsőítő táncban a koreográfia nem pusztán mozdulatok egymásutánja, hanem egy lelki üzenet hordozója. Elkészítése többféle módon történhet, de minden esetben a legfontosabb szempont az, hogy a Szent Szellem vezetése határozza meg a folyamatot. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a felkészülés, a tanulás vagy a szakmai ismeretek feleslegessé válnának.

Korábban már szó esett arról, hogy Isten vezetése különböző módokon nyilvánulhat meg. Előfordul, hogy egyetlen rövid útmutatást ad – mintha csak annyit mondana: „Most kapcsolj ötödik sebességbe!” Máskor azonban lépésről lépésre vezet végig egy folyamaton: „Vedd le a lábad a gázról, nyomd be a kuplungot, válts sebességet…” Mindkettő ugyanannak a vezetésnek a része, csak más előképzettséget kíván.

Ugyanez igaz a koreográfia készítésére is. Amikor az Úr arra indít, hogy egy táncot alkoss, engedd, hogy Ő vezesse a gondolataidat, ugyanakkor bátran használd mindazt a tudást és tapasztalatot, amelyet korábban megszereztél. Egy képzett zenész sem mondja azt, hogy nem gyakorol hangszerén, vagy nem alkalmazza a zeneelméleti ismereteit azért, mert kizárólag a Szent Szellem vezetésére szeretne hagyatkozni. Éppen ellenkezőleg: a tanultakat Isten kezébe helyezi, hogy azokat a Szent Szellem életre keltse és felhasználja. A dicsőítő táncosnak is erre kell törekednie: a megszentelt tudás és a Szent Szellem vezetése együtt alkotja azt a szolgálatot, amely valóban építi Isten népét.

A dicsőítő táncok koreográfiáinak főbb felépítései

Bár minden koreográfia egyedi, mégis megfigyelhető néhány jellegzetes szerkezeti ív, amelyek újra és újra megjelennek a dicsőítő szolgálatokban. Ezek nem merev szabályok, hanem olyan minták, amelyek segíthetnek tudatosabban felépíteni egy szolgálatot.

1. Közbenjáró (intercessziós) ív

Ez a koreográfiai felépítés a földi szükségből indul ki, és a mennyei válasz megtapasztalásáig vezet. Lényegében egy imafolyamatot jelenít meg mozdulatokkal.

A koreográfia kezdetén a mozdulatok általában nehezebbek, lassabbak és földközelibbek. Ezek kifejezhetik az ember terheit, a bűnbánatot, a gyászt, a várakozást vagy a könyörgést. A testtartás sokszor zártabb, a tekintet lefelé irányul, a mozgás visszafogottabb.

Ahogy az ima kibontakozik, valamint a zene és a lelki atmoszféra változik, a mozdulatok is fokozatosan átalakulnak. Egyre nyitottabbá, magasabbá és szabadabbá válnak. A felemelt karok, az emelkedő mozdulatok, a forgások vagy az örömteli kitárulkozás mind azt jelenítik meg, hogy Isten válasza megérkezett. A koreográfia végül a reménység, a szabadulás, a győzelem és az Úr jelenlétének megtapasztalásába vezeti a nézőt és a szolgálót egyaránt.

2. Deklaratív (kijelentő) ív

Ebben a megközelítésben a táncos nem könyörgő, hanem kijelentő szerepben áll. Mozdulataival Isten Igéjét, ígéreteit, uralmát és győzelmét hirdeti.

A koreográfiát határozott, erőteljes és céltudatos mozgás jellemzi. A mozdulatok sokszor egyszerűek, mégis nagy erejűek, mert a hangsúly nem a technikai bonyolultságon, hanem az üzenet egyértelmű közvetítésén van.

Gyakori elemei a gyülekezet felé irányuló áldó, hívó vagy küldő kézmozdulatok. Ezek mind Isten tekintélyét, erejét, királyságát és jelenlétét szimbolizálják. Egy ilyen koreográfia hitvallásként hangzik fel: nem azt fejezi ki, amit szeretnénk, hogy megtörténjen, hanem azt jelenti ki, amit Isten már kimondott az Igéjében.

3. Reszponzív (válaszoló) ív

A reszponzív koreográfia kevésbé előre meghatározott szerkezetű. Elsősorban a dicsőítés aktuális vezetésére, a zene dinamikájára és a Szent Szellem pillanatnyi vezetésére reagál.

Ebben az esetben a táncosok mozdulatai folyamatosan alkalmazkodnak ahhoz, ami a dicsőítés során történik. A csendesebb, bensőséges részekben a mozgás letisztultabbá válik: finom ringatózás, térdelés, meghajlás vagy egyszerű, elmélyült gesztusok jelenhetnek meg. Amikor a dicsőítés örömtelivé és lendületessé válik, a koreográfia is dinamikusabb lesz. Megjelennek az ugrások, forgások, futások és felszabadult mozdulatok, amelyek az örömöt, a hálaadást és az ünneplést fejezik ki.

Ez a forma különösen nagy érzékenységet kíván a szolgálóktól, hiszen nem csupán a zenére kell figyelniük, hanem arra is, hogy a Szent Szellem milyen irányba vezeti éppen a gyülekezetet.

A szolgálat célja

Ahogyan az előző fejezetekben is láthattad, a tánc különböző módokon válhat szolgálattá.

Lehet a te személyes ajándékod az Úr felé: egy olyan dicsőítő áldozat, amely az ember szívéből emelkedik Isten jelenlétébe.

Lehet prófétai jellegű szolgálat is, amikor az Úr üzenetét közvetíted a gyülekezet felé mozdulatokon keresztül.

És lehet olyan szolgálat, amely segíti a gyülekezetet abban, hogy teljesebb szabadságban, mélyebb odaszánással és nagyobb egységben dicsőítse Istent.

Bármelyik formában is szolgálsz, mindig emlékezz arra, hogy a figyelem középpontjában soha nem a táncos áll, hanem Krisztus. A mozdulatok akkor töltik be valódi céljukat, amikor nem önmagukra, hanem Istenre irányítják a tekinteteket.

A technika és a lelki élet egyensúlya

Pál apostol ezt írja:

„Mert a test gyakorlásának kevés haszna van; de a kegyesség mindenre hasznos, meglévén benne a jelenvaló és a jövő életnek ígérete.”
(1Timóteus 4:8, HUNK)

Ez az ige nem a gyakorlás ellen szól. Éppen ellenkezőleg: arra tanít, hogy a testi felkészülés önmagában nem elegendő.

A technikai fejlődés fontos. Fejleszthetjük a tudásunkat, tökéletesíthetjük a mozdulatainkat, tanulhatunk új technikákat, és kiváló táncosokká válhatunk. Mindez értékes, és része annak a sáfárságnak, amelyet Isten ránk bízott.

Ám ha közben nem mélyül az Istennel való kapcsolatunk, akkor éppen a szolgálat lényegét veszítjük szem elől. A kiváló technika önmagában még nem hordoz kenetet. A mozdulat lehet szép, de csak a Szent Szellem jelenléte teszi valóban életközvetítővé.

A zászlós vagy dicsőítő táncos ezért nem csupán a próbákon és a gyakorlások során formálódik. Ugyanolyan fontos az imádságban eltöltött idő, Isten Igéjének rendszeres tanulmányozása, a böjt, a személyes megszentelődés és a mindennapi engedelmesség. Ezek azok a helyek, ahol Isten a szolgáló jellemét alakítja.

A tehetség felkeltheti az emberek figyelmét, a technika kiválthatja az elismerésüket, de az életeket az a szolgáló érinti meg, aki Krisztussal jár, és akinek szolgálatán keresztül az emberek nem őt, hanem az Urat látják.

Ezért mielőtt megtanítanánk a kezünket a zászló használatára, engedjük, hogy Isten a szívünket formálja. Mielőtt tökéletesítenénk a mozdulatainkat, engedjük, hogy Ő formálja a gondolkodásunkat, a motivációinkat és a jellemünket.

Mert a legszebb szolgálat nem a hibátlan technikából, hanem az Úrral való élő, személyes kapcsolatból születik. Ez az a forrás, amelyből minden valódi dicsőítés fakad, és amely által a mozdulatok többé válnak egyszerű táncnál: Isten dicsőségét hirdető szolgálattá.