Alázat
2025 szeptemberében az iskolánk egy különös emailt kapott. Egy táncverseny meghívását. Először nem is értettem, nem első alkalommal rendezik meg, de soha nem voltunk ilyen témában a levelezőlistájukon. Majd megkaptam a választ, dolgunk van azon a helyen. Magyar nyelvű dicsőítéssel készültünk a tavalyi hálaadó napra. Dicsőítsünk! Egy világi táncversenyen.
Megbeszéltem a kis zászlósaimmal, nem versenyzünk, Jézusról mesélünk azoknak akik a tánc nyelvét amúgy is ismerik.
Azonban elénk állt egy nehézség. A versenyszabályzat négy főt engedélyezett, nálunk abban a korosztályban (10 évesek) pedig 5 táncos tanul zászlózást.
Végül a koreográfia 4 főre készült el.
Az igazi csoda azonban az ötödik: Adél.
Ő, aki a koreográfiát nem a maga oldaláról tanulta meg. Mind a négy lány összes mozdulatát és térformaváltását elsajátította. Ha esetleg bármelyikük számára váratlan jön közbe, a versenyre be tudjon lépni a helyére. Zokszó nélkül tette a dolgat, hálás szívvel, és a csírája sem volt közben a szívében a rosszindulatnak. Ez a tiszta szív a többieknek is feltűnt.
A versenyre végül az öt kislánnyal utaztam, de Adél nem került színpadra. A nézőtérről szurkolt a többieknek. A verseny után már az udvaron ő is együtt zaszlózott a többiekkel a Forrásos egyenruhában.
Néhány héttel később az iskolai áhítaton olyan gyerekek álltak ki az iskola elé, akik kikerültek már az iskolai dicsőségfalra. Adél is kint állt, bár sokan nem tudták miért?
Amikor megkérdeztem tőle mindenki előtt, mit érzett akkor amikor a többiek a színpadon voltak ő pedig nem lehetett köztük, ennyit válaszolt:
Örültem , hogy ott lehettem a csapattal és hogy jól sikerült a tánc. Boldog voltam.
Szó sem esett szomorúságról, neheztelésről. A zászlós zászló nélkül is zászlós.
Így történt, hogy minden gyerek és jelen lévő felnőtt megtanulta az aznap, mit jelent az a szó: Alázat.
Egy tíz éves kislánytól.